Nem az a kérdés, jön-e a NAV, hanem hogy mire lesz kíváncsi

Adóellenőrzés alá kerülni Magyarországon rendszerint valószínűség kérdése. Az irányokat a NAV maga jelöli ki éves ellenőrzési tervében, a kiválasztás kockázatelemzésen alapul, és az adózó jellemzően nem tudhatja előre, sorra kerül-e. A nyáron elfogadott adócsomag ezt a logikát fordította meg egyetlen szakasszal: a személyi jövedelemadóról szóló törvény új rendelkezése nem lehetőséget ad az adóhatóságnak, hanem feladatot szab neki. Az adóhatóság ellenőrzi a 2023. szeptember 12. előtt nyilvántartásba vett bizalmi vagyonkezelők kezelt vagyonát és a magánalapítványokat, 2028 januárjától pedig – az elévülési időn belül – valamennyi kezelt vagyont.

A szabály néhány ponton meglepően alapos. Kiterjed a már megszűnt struktúrákra is: ha a vagyonkezelési jogviszony időközben véget ért, az ellenőrzés a vagyonrendelővel, alapítóval, csatlakozóval szemben folyik le. A megszüntetés tehát nem kiút, legfeljebb annyit ér el, hogy a kérdéseket más címzettnek teszik fel.

„Ritkán fordul elő, hogy a jogalkotó törvényi szinten írja elő, kit és milyen szempontok szerint kell ellenőrizni” – mondja dr. Békés Balázs, az SQN Trust igazgatósági tagja és a BékésPartners alapító partnere. „Ennek két olvasata van. A kellemetlen az, hogy az ellenőrzés nem mellőzhető, és hogy a törvényben felsorolt szempontok nem is korlátozzák az adóhatóságot. A megnyugtató viszont az, hogy így előre látható, mi következik. Az elmúlt években ritkán volt olyan adózói kör, amely ennyire pontosan tudta, mire kell felkészülnie – és ezt ki is lehet használni.”

A kedvezmény megmaradt, a keletkezése lesz a kérdés

Érdemes szétválasztani a csomag két rétegét, mert a nyári híradásokban ezek rendre összecsúsztak. Az egyik az adószabályok átalakítása: az augusztus 31-től bevitt vagyonra épülő új rendszer, amelyben a felértékelésből származó adóelőny lehetősége megszűnt. Ez a réteg előre néz. A másik az ellenőrzési kötelezettség, amely viszont kifejezetten hátrafelé.

A korábban bevitt vagyonra a régi szabályok maradnak irányadók: az ötéves várakozási idő letelte utáni adómentes kiadás lehetősége fennmarad, és a 2023 szeptembere előtti vagyonkezeléseknél ilyen várakozási feltétel eleve nem volt. „A jogalkotó nem vette vissza a korábbi kedvezményt” – összegzi dr. Horváth Balázs, az SQN Trust igazgatósági tagja és a BékésPartners partnere. „Ehelyett azt vizsgáltatja meg, hogy a kedvezmény alapjául szolgáló konstrukció egyáltalán jogszerűen jött-e létre. Ez lényegében a védettség ára: a régi konstrukciók megmaradnak, de a következő két évben átvilágításra kerülnek.”

Amit a törvény kiemel – és amit nem zár ki

A jogszabály felsorolja, mire kell figyelni a vizsgálat során. Fontos azonban, hogy ez a felsorolás nem taxatív: a törvény szóhasználata szerint az adóhatóság ezeket vizsgálja különösen – vagyis a felsorolt szempontok azok, amelyeket a jogalkotó külön is nevesített, de a hatóság ezeken túl bármely más körülményt is értékelhet. A gyakorlatból ismerős további ismérvek – a bevitt vagyonelem jellege, a kedvezményezetti kör azonossága a vagyonrendelővel, a felértékelés mértéke vagy az, hogy a vagyonkezelő hozott-e egyáltalán önálló befektetési döntéseket – ugyanígy szerepet kaphatnak.

A nevesített szempontok nem előzmény nélküliek. Nagyrészt olyan ismérvek vagyonkezelési nyelvre fordított változatai, amelyeket az adóhatóság az ügyletek átminősítésekor évek óta használ, és amelyeket a bírói gyakorlat is elfogad. Ez egyben azt is jelenti, hogy értelmezésükhöz van mihez nyúlni. Az alábbiakban négy csoportba rendezve foglaljuk össze, mit mond ki a törvény, és mire számítunk mögötte.

Elsőként: hogyan született a vagyonkezelés

A törvény két külön pontban is a vagyonrendelés körülményeire kérdez rá. Vizsgálandó egyrészt a közreműködő tanácsadóval és az ellenjegyző ügyvéddel létesített ügyleti kapcsolat kezdeményezésének módja, célja, személyes és gazdasági körülménye, másrészt a kezelt vagyonnal kapcsolatos írásos szövegtervezetek tartalma.

Az első kérdés lényegében az, hogy ki keresett meg kit, és mivel. Álláspontunk szerint itt húzódik a legélesebb választóvonal. Más képet ad, ha az ügyfél egy már fennálló élethelyzettel fordult szakemberhez – közelgő generációváltás, második házasság, kiskorú gyermek, tulajdonostársi feszültség, betegség, egy készülő cégeladás utáni vagyonrendezés –, és megint mást, ha a kapcsolat egy adómegtakarítási ajánlatból, körlevélből vagy konferencia-előadásból indult. A törvény nem véletlenül említi a személyes és gazdasági körülményeket is: nem csupán a kapcsolatfelvétel formája érdekes, hanem a vagyonrendelő akkori élethelyzete. Ha volt olyan valós esemény vagy szándék, amely a vagyonrendezést indokolta, az az adózó javára szóló egyik legerősebb tény – feltéve, hogy maradt róla nyom.

A szövegtervezetekre vonatkozó pont első olvasatra nyugtalanító. A végleges szerződés jellemzően letisztult szöveg; a hozzá vezető úton viszont – e-mailekben, feljegyzésekben, korai verziókban – gyakran ott maradt, hogy a felek maguk mit tekintettek a struktúra céljának. Az adóhatóság ezt keresi.

Meggyőződésünk azonban, hogy ez a pont legalább annyira lehetőség, mint kockázat – és ezt a szempontot a mostani szakmai kommunikációban szinte sehol nem látjuk. Ha egy struktúrához több tervezet készült, ha az ügyfél észrevételezett, kérdezett, módosítást kért, ha volt vitatott pont, amelyen a felek egyeztettek, az önmagában bizonyítja, hogy érdemi munka folyt. Aki hat verziót és egy hosszú levelezést tud felmutatni, arról nehezen állítható, hogy csak átvett egy kész, sablonszerű megoldást; sokkal inkább az látszik, hogy valódi vagyonkezelést akart felállítani, és annak részleteivel foglalkozott is. Ehhez képest az egyetlen, változtatás nélkül aláírt tervezet gyengébb kiindulópont. A tervezetek megőrzése vagy visszakeresése tehát nem védekezési kényszer, hanem eszköz.

Másodszor: mit tartalmaznak a szerződések

A második csoportba a megkötött szerződések tartalma tartozik: a tanácsadóval és az ellenjegyző ügyvéddel kötött ügyleti szerződés, a kapcsolódó megbízási szerződés terjedelme és részletezettsége, valamint az esetleges, adóelőnnyel összefüggő rendelkezések.

A leginkább vitatható pont az adóelőnnyel összefüggő rendelkezéseké. Ide tartozik például az, ha a tanácsadó díjazása az elért adómegtakarítás valamekkora hányada, vagy ha a megbízás adókockázati garanciát is tartalmaz. Nem vitatjuk, hogy az ilyen kikötés felkelti a figyelmet: azt mutatja, hogy az adóhatás a felek gondolkodásában szerepet játszott.

Szakmai álláspontunk szerint azonban ebből nem következik, hogy a vagyonkezelés kizárólagos vagy akár elsődleges célja az adómegtakarítás lett volna. Az eredményhez kötött díjazás a tanácsadói piacon bevett díjszabási forma, nem pedig a megbízás céljának leírása. Egy vagyonrendezés jellemzően több célt szolgál egyszerre – az öröklés rendezését, a vagyon védelmét az üzleti kockázatoktól, a generációváltás előkészítését, a család belső viszonyainak rendezését –, és e célok mellett természetes, hogy az adóhatást is optimalizálni kívánják. Abból, hogy a tanácsadó a munkáját az egyik, jól mérhető eredményhez kötötte, nem következik, hogy a többi cél ne lett volna valós.

„Több évtizednyi adótanácsadás után azt tudom mondani, hogy a díjazás formájából nem lehet a megbízás céljára következtetni” – teszi hozzá dr. Békés Balázs. „Az ügyfél attól még, hogy a tanácsadóját az elért eredmény arányában fizeti meg, ugyanúgy azért ül le vele, mert rendezni akarja az öröklést vagy meg akarja védeni a családi vagyont az üzleti kockázatoktól. A díjszabás technikai kérdés, a cél emberi. A kettőt nem szabad összekeverni – és a jogszabály sem keveri össze.”

Ezt támasztja alá maga a jogszabály szerkezete is. A hatóság a felsorolt szempontokat különösen vizsgálja, nem pontozásos rendszerben – és ugyanezt tükrözi a bírói gyakorlat, amely következetesen megköveteli, hogy a bizonyítékokat egyenként és összességükben is értékeljék. Egyetlen ismérv önmagában nem alapoz meg megállapítást; az izolált, egy körülményre épített érvelés éppen hogy eljárási hibának minősül. Egy sikerdíj-kikötés tehát egy adat a sok közül, amely érdemi következtetést csak akkor visel el, ha más, azonos irányba mutató körülmények is sorakoznak mellé. A helyes válasz ezért nem a szerződéses múlt szépítése – utólag amúgy sem lehetséges –, hanem a többi, valós cél megmutatása.

Harmadszor: meddig állt fenn, és ki döntött valójában

A harmadik csoport a szerződés fennállásának időtartamát, valamint a vagyonkezelő és a vagyonrendelő, illetve a kedvezményezett kapcsolatát fogja össze.

Az időtartam önmagában beszédes. A rövid élettartam – különösen az, ha a jogviszony nem sokkal a nagyobb kiadás után megszűnik – arra utal, hogy a struktúra célja az ötéves várakozási idő „letöltése” volt, nem a többgenerációs vagyontervezés. Ez a szempont azonban fordítva is működik, és ezt érdemes kihasználni: a hosszú, folyamatosan működő vagyonkezelés visszamenőleg is a vagyonrendeléskori valós szándékot támasztja alá. Egy megkötéssel: az időtartamot a működés tartalmával együtt értékelik. Tíz év üresjárat kevesebbet ér, mint három év érdemi vagyonkezelés.

A kapcsolatot firtató pont a valódiság kérdésének tengelye. Itt nem az a kérdés, hogy a szereplők ismerik-e egymást – családi vagyonrendezésnél ez természetes, és önmagában semmit nem bizonyít –, hanem az, hogy a vagyon feletti tényleges rendelkezés átszállt-e. Ha a vagyonrendelő minden érdemi döntést maga hozott meg, és a vagyonkezelő csak formálisan írta alá az iratokat, az már nem is adóelőny-kérdés, hanem a jogviszony valódiságáé. Ha viszont kimutatható, hogy a vagyonkezelő önálló döntéseket hozott – akár olyat is, amely eltért a vagyonrendelő eredeti elképzelésétől –, az a lehető legmeggyőzőbb bizonyíték.

Ebben a kérdésben az engedéllyel működő, üzletszerű vagyonkezelő szerkezeti előnyben van: a felügyelt működés a döntéshozatalt eleve dokumentálja, a határozatok, a beszámolók és a kedvezményezetti tájékoztatások maguktól keletkeznek. Az eseti, családi vagy baráti körben ellátott vagyonkezelésnél ez a nyom gyakran teljesen hiányzik – nem azért, mert a szándék nem volt valós, hanem mert senki nem gondolt arra, hogy ezt egyszer igazolni kell.

Negyedszer: mikor és miért került ki vagyon

Az utolsó csoportot a vagyonrendelés és az első, tőkeként történt vagyonkiadás közötti időtartam, valamint a vagyonkiadást kiváltó ok alkotja. Tapasztalatunk szerint a vizsgálat érdemi tétje itt lesz – nem utolsósorban azért, mert a régi szabályok szerint maga a vagyonrendelés adósemleges volt, adóhatás pedig a kiadásnál jelentkezett. Ami visszamenőleg egyáltalán megállapítható, az az el nem évült kiadásokhoz kötődik.

Az időtáv értelmezése nem bonyolult: ha a vagyon lényegében átfolyik a struktúrán, azt nehéz önálló üzleti okkal magyarázni. De magyarázható. Egy váratlan haláleset, egy súlyos betegség, egy elhúzódó cégeladás záró lépései mind indokolhatnak korai kiadást – ha van róluk korabeli nyom.

A kiváltó okot firtató pont pedig az, amelyet a legtöbben alábecsülnek. A vagyonkiadásokat jellemzően senki nem indokolja írásban, hiszen erre külön jogszabályi kötelezettség nincs. Az ellenőrzésben viszont pontosan ez lesz a kérdés: mi történt akkor, ami a juttatást kiváltotta? Egy tanulmány finanszírozása, egy lakásvásárlás, egy házasságkötés, egy vállalkozásindítás, egy gyógykezelés vagy egy tervezett generációváltási lépés mind önálló, ellenőrizhető ok – de csak akkor, ha van valamilyen egykorú nyoma, akár egy kedvezményezetti kérelem, akár egy vagyonkezelői határozat formájában. Ha az egyetlen felhozható indok az, hogy letelt az öt év, az önmagában is árulkodó.

Ez egyben az egyetlen olyan pont, amelyen a jövőre nézve azonnal lehet javítani. Mostantól minden kiadásnál érdemes rögzíteni, mi váltotta ki; ez néhány mondat, és később sokat érhet. Érdemes arra is figyelni, hogy augusztus 31-től a nem tulajdonátruházó juttatások – tipikusan a kezelt vagyonhoz tartozó ingatlan vagy gépjármű ingyenes használata – szintén adójogi következménnyel járnak a legszűkebb hozzátartozói körön kívül, így ezek is bekerülnek a vizsgált események közé.

Ahol az adózó pozíciója erős

A képhez hozzátartozik, hogy a hatóság dolga nem egyszerű. Egy megállapításhoz nem elég azt igazolni, hogy az adózó élt egy kedvezménnyel: azt kell bizonyítani, hogy maga a vagyonkezelési jogviszony volt mesterséges. Ez lényegesen magasabb mérce, és a bizonyítási teher ebben a kérdésben az adóhatóságot terheli.

Erősíti ezt, hogy az ötéves szabály maga is tételes jogszabály volt, amelyet a jogalkotó a 2023 szeptemberi szigorítás után kifejezetten azért vezetett be, hogy a felértékelés adómentessége meghatározott várakozás mellett fennmaradjon. Aki e keretek között járt el, a jogalkotó által kijelölt magatartást tanúsította. Ugyanebbe az irányba mutat az új törvény saját szövege is: a preambulum szerint a feladat a bizalmi vagyonkezelés adómentességének megszüntetése – ami pedig megszüntetendő, az fogalmilag korábban létező, szándékolt kedvezmény volt, nem a szabály céljával ellentétes előny. Végül az elévülés is kemény korlát marad: a lezárt időszakok akkor sem nyithatók fel, ha a kiadás ugyanabból a forrásból származott.

Mire készüljön, aki érintett

A felsorolt szempontoknak van egy közös vonásuk: szinte mindegyik a vagyonrendelés idején keletkezett iratokra irányul. Ebben a rendszerben az utólag megfogalmazott magyarázat keveset ér, a korabeli dokumentum viszont sokat. A felkészülés első lépése ezért nem érvelés, hanem leltár.

A meglepetés általában az, hogy a keresett anyag nem a vagyonkezelőnél van. A vagyonkezelő a szerződéseket és a működés iratait őrzi; a döntő bizonyítékok – az akkori levelezés, a tervezetek, az első feljegyzések, a családi megbeszélések nyoma – jellemzően a vagyonrendelő saját fiókjában és postafiókjában maradtak. Érdemes ezt végig keresni, mielőtt bárki kérdezne.

A leltár lényege egy időrend összeállítása: mikor merült fel először a gondolat, és mi váltotta ki; kihez fordult a vagyonrendelő, és mit kért; hogyan alakult a konstrukció a tervezetek során, min változtattak és miért; mikor, mekkora összegben és milyen okból történt kiadás; ki hozta a döntéseket a vagyon kezeléséről. Ez a rekonstrukció maga a védekezés váza – és rendszerint az is kiderül belőle, hogy a történet lényegesen erősebb, mint amilyennek az érintett első ránézésre gondolta. Ahol pedig hiányzik egy láncszem, ott legalább tudni lehet, hogy hiányzik.

Az időzítés kérdése

Sokakban él az a félelem, hogy az első hatósági levél megérkezésével minden mozgástér elvész. Várakozásunk szerint ez nem így lesz. Az első hullám túlnyomórészt jogkövetési vizsgálat formájában indul: iratbekérés, nyilatkozattételre felhívás, adatgyűjtés. Ennek eljárásjogi jelentősége nagy, mert a jogkövetési vizsgálat nem teremt ellenőrzéssel lezárt időszakot – alatta és utána is van mód önellenőrzésre. Az önellenőrzés lehetősége akkor szűnik meg, ha a hatóság az adott időszakra és adónemre adóellenőrzést rendel el.

Aki tehát tudja magáról, hogy a még nyitott időszakban van rendezetlen ügylete, annak nem az első irat kézhezvételéig van ideje – de nem is korlátlan ideig. A jogkövetési vizsgálat rendszerint az adóellenőrzés előszobája, és a benne tett nyilatkozatok a későbbi eljárásban is felhasználhatók. Az első pillanattól úgy kell tehát megszólalni, hogy az később is megálljon.

Egy dologra viszont érdemes figyelni: a kapkodva végrehajtott átalakítás maga is bizonyítékká válik. A most keletkező átstrukturálási iratok és tanácsadói levelezések ugyanúgy iratbekérés tárgyai lesznek, mint a nyolc évvel ezelőtti tervezetek, és belőlük az is kiolvasható, hogy az érintett maga is problémásnak látta a konstrukciót. A rendezés akkor működik, ha érdemi, és ha valós működési megfontolásra épül.

„A vagyonkezelési struktúrák többsége tapasztalatunk szerint nem a legrosszabb és nem is a legjobb kategóriába esik, hanem egy köztes sávba, ahol a kimenet szinte kizárólag a dokumentáción múlik” – mondja dr. Horváth Balázs. „Ugyanaz a vagyonrendelés lehet védhető és támadható attól függően, hogy megvan-e hozzá a korabeli iratanyag, és hogy a kiadások forrása kimutatható-e. Ezt viszont nem lehet a törvényszöveg elolvasásával eldönteni: végig kell menni a stuktúrán, ugyanazzal a szemüveggel, amellyel a vizsgáló fog. A tapasztalat pedig az, hogy a gyenge pontok jellemzően nem ott vannak, ahol az érintett sejti.”

Jövő heti cikkünkben: a ’kockázatos ötös’

Az elmúlt évek tanácsadói és vagyonkezelői munkája során néhány felépítéssel újra és újra találkoztunk – olyanokkal, amelyek szinte pontról pontra megfelelnek annak, amit a törvény most nevesít. Jövő heti írásunkban ezt az öt visszatérő mintázatot mutatjuk be részletesen, azt, amelyet magunk között csak a kockázatos ötösnek hívunk. A cél nem az ijesztgetés: aki felismeri a sajátját a leírásban, még időben tud lépni.